Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Népmesék..képek

Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér puszim szivb photo BLUED1_zps8070d41e.gif Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta. Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta. Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől. – Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret. – Nincsen – mondta az édesanyja. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez. Szaladt a kisfiú a pékhez. – Kérek szépen kenyeret. – Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz. Futott a kisfiú is a molnárhoz. – Kérek szépen kenyeret. – Tőlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba. Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott. – Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú. – Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle. Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta. – Add csak ide a sapkádat! A kisfiú odaadta. A földmíves megtöltötte búzával. – Na, szaladj vele a molnárhoz! Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna! Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.  photo amindennapikenyer_web_zps29b01fc7.jpg puszim szivb photo BLUED1_zps8070d41e.gif Móra Ferenc: Gergő juhász kanala  photo gergoillusztracio_web_zps6c737962.jpg Mátyás királynak egyszer hírül vitték a hírvivői, hogy valahol a kecskeméti pusztákon él egy olyan juhász, akin még nem fogott ki senki emberfia. Gergő juhásznak hívták ezt a furfangos pusztai embert. Nosza, szalajtotta a király kengyelfutóját: mondja meg Gergő juhásznak, hogy szeretne vele megismerkedni a magyarok királya. Gergő juhász semmit se szólt, azt is lassan mondta, csak magára kapta az ünneplő ruháját, aztán megindult Budavára felé. Negyednap föl is érkezett. A király nagyon szíves volt hozzá, maga vezetgette körül a kincsesházában. – No, juhász, mire becsülöd ezt a sok drágaságot? – kérdezte tőle nagy nyájassággal. – Alássan megkövetem, uram királyom, szép ez nagyon, majd belevakul az ember, de azért egy kis háromnapos csendes tavaszi eső mégiscsak többet ér. A király elnevette magát, hogy így meg tudott felelni a juhász. Mert csakugyan, ha nincs eső a tavaszi vetésre, nem terem búza, nem lesz kenyér, s nincs mit enni. Mert mégiscsak a kenyér a legdrágább kincs. Délebédnél az asztal csak úgy görnyedt a sok drága étel alatt. Mindenkinek a tányérja mellé oda volt készítve a kakastejes fehér cipó. Piros a haja, mint a rózsa, lágy a bele, mint a selyem. Hozták a szakácsok az első fogást: aranyszínű tyúkhúslevest. Ahogy betálalták, azt mondja a király: – Lássunk hozzá, urak, huncut, aki meg nem eszi a levesét! Mert majd el is feledtem mondani, hogy a bárók, grófok, hercegek mind ott ültek a király asztalánál, de azért a király jobbján mégiscsak a juhász ült. Kínálgatta is erősen: – Ne kéresd magad, Gergő fiam, mondom, huncut, aki a levesét meg nem eszi. – Az ám, uram király, de nekem nem adtak kanalat – felelte a juhász. Nem ám, mert meg volt parancsolva az inasoknak, hogy felejtsenek el Gergőnek kanalat adni. Kíváncsi volt rá a király, hogy vágja ki magát a juhász a csávából. Hanem azért mégis úgy tett, mintha nagyon haragudnék. – Ejnye, jeges teringette! – fordult a cselédnéphez. – Mindjárt hozzatok egy ezüstkanalat az én vendégemnek, vagy hátraköttetem a sarkatokat! Kifordult az öreg főinas, aki előre be volt tanítva, de csak sebtiben visszajött: – Fölséges királyom, a királyné asszony elvitte az asztalfia kulcsát, nem lehet kanalat kivenni. – Sose búsulj, uram király – legyintett Gergő juhász a kezével –, nem maradok én azért éhen. Avval szép csendesen lekanyarított egy pillét a kakastejes cipóból, kiszedte és megette a belét, az üresen maradt héjával pedig olyan szépen kikanalazta a levest, hogy egy csepp sem maradt a tányérban. Az urak összenéztek, mikor egyszerre csak megszólal ám a juhász nagy hidegvérrel: – Hanem oszt most már huncut ám, aki a kanalát meg nem eszi, mint én az enyémet! Három falatban lenyelte a cipóhajat, amellyel a levest bekanalazta. Mátyásnak annyira megtetszett a Gergő juhász maga föltalálása, hogy egy tarisznya arannyal eresztette útnak ebéd után. Azt hazavitte Gergő Kecskemétre. Úr lett Gergő juhász a sok pénzből: ezután piros csizmában őrizte a juhokat. Meg is maradt az emlékezete. Mifelénk még most is azt mondják az olyan emberre, aki sebesen elvégzi az ebédet, vacsorát: – Bekapta, mint Gergő juhász a kanalát!  photo tapqmw.gif

 

 

images.jpgA bagoly (Grimm mese)


Jó pár száz esztendővel ezelőtt, amikor még az emberek nem voltak olyan okosak és minden hájjal megkentek, mint manapság, furcsa dolog történt egy városkában. Éjnek idején egyszer egy nagyfajta bagoly - uhubagolynak hívják - betévedt egy környékbeli erdőből az egyik polgárnak a csűrjébe. Ott lepte meg a virradat.
Tudni való, hogy a bagoly éjszakai madár, nem lát jól a napvilágnál, nem is szeret nappal mutatkozni, mert olyankor a többi szárnyas rettenetes ricsajjal űzőbe szokta venni.
Nos hát ez a mi uhumadarunk sem merte elhagyni a csűrt, amelyikben éjjel tanyázott; behúzódott az egyik sarokba, ott gubbasztott, ott várta, hogy megint besötétedjék.
Reggel a szolgalegény bement a csűrbe szalmáért. Meglátta a sarokban a nagy szürke madarat. Megijedt tőle, szaladt hanyatt-homlok a gazdájához, és jelentette neki, hogy a csűrben egy szörnyeteg kuporog, amilyet ő még életében sosem látott, forgatta a szemét, és olyan félelmetes a formája, hogy aki a közelébe merészkedik, bizonyára minden teketória nélkül bekapja.
- Ismerlek, jómadár! - mondta a gazda. - Egy rigót még valahogyan megkergetsz, de ha már egy döglött kakas hever az utadban, előbb hazaszaladsz a botodért, és csak úgy mersz a közelébe kerülni! No, majd én megnézem azt a szörnyeteget - tette hozzá.
Nagy bátran lement a csűrbe, és körülnézett. Hanem amikor a tulajdon szemével is megpillantotta a riasztó jószágot, nem kisebb ijedelem fogta el, mint az imént a szolgalegényt. Egyetlen hatalmas ugrással kint termett a csűrből, rohant a szomszédjához, lélekszakadva esett be az ajtaján, alig bírta kinyögni, mi baja.
- Egy veszedelmes vadállat ütött tanyát nálam... Sohasem láttam még hozzá hasonlót... Ha kitör a csűrből, az egész város szörnyű veszedelembe jut... Gyertek, segítsetek...
Föllármázták a környéket, zenebona támadt az utcákban, a polgárok nyársat, vasvillát, kaszát, fejszét ragadtak, és elszántan a csűr felé tódultak. Csakhamar megérkezett a tanács is, élén a polgármesterrel. A piactéren csatarendbe álltak, aztán megindultak a csűr ellen. Óvatos hadmozdulatokkal annak rendje és módja szerint körülvették, mint egy ellenséges várat.
Akkor előállt egy eltökélt dalia, előreszegezte a nyársrudat, és halált megvető bátorsággal behatolt a csűrbe.
Egy pillanatig néma csend volt, majd irtózatos ordítás harsant: a dalia rohant ki a csűrből, elhajította a nyársat, és halotthalaványan rogyott megrökönyödött társai karjába. Egy szó nem sok, annyit sem bírt kinyögni.
- Eh, nyúlszívű! - mondta egy még nála is vakmerőbb pocakos hős, és vasvillát szegezve, teljes terjedelmében benyomult az ellenség hadiszállására.
Egy félperc múlva iszkolt ő is kifelé, mint akit kergetnek. Még hátra is tekingetett, nem üldözik-e. Leroskadt a téren a kút mellett a kőpadra, tenyerébe ejtette a fejét, úgy rebegte:
- Nem, ez aztán igazán nem tréfa!
Még egy vállalkozó akadt, de az se járt különben; nagy garral elindult, aztán szégyenszemre megfutamodott.
Már-már úgy látszott, hogy nem a polgárok űzik ki a szörnyeteget a csűrből, hanem a szörnyeteg őket a városukból. Végül azonban jelentkezett egy nagy behemót ember, aki sokat forgott mindenféle hadakban, és híres volt vitézi tetteiről.
- Mit gondoltok, elég, ha csak megbámuljátok az ellenséget? Komoly munka ez, nem gyerekjáték! De látom, mindnyájan anyámasszony katonái vagytok; mind féltek, hogy beletörik a fogatok ebbe a kemény dióba!
- Jó, jó - mondták neki a polgártársai -, elismerjük, hogy te vagy a legnagyobb vitéz a városban; segíts hát rajtunk!
- Hozzátok ide a fegyverzetemet! - rendelkezett a nagy hős.
Páncélt öltött, kardot kötött, dárdát fogott. A többiek áhítattal figyelték s készülődését, magasztalták a bátorságár, aggódtak az életéért. Aztán önkéntes jelentkezők odakúsztak a csűrhöz, és elszántan kitárták a kapuját.
Elképedt, megdöbbent moraj hangzott: ott ült a bagoly a szemük előtt a csűr közepén, a magasban; elunta magát a sarokban, és rátelepedett az egyik keresztgerendára, onnét hunyorgott vaksin lefelé.
- Hamar ide a létrát! - adta ki a parancsot a hős férfiú.
Hoztak is nyomban egy éktelenül hosszú lajtorját. Azt a vitéz nekitámasztotta a gerendának, és elkezdett fokról fokra fölfelé mászni.
Odakint egyszeriben elragadta a nézőket a lelkesedés. Éljeneztek, hurráztak, biztatták a páncélos vitézt, viselkedjék igazi hőshöz illően, mutassa meg, hogy helyén a szíve, mentse meg a város becsületét.
A baglyot egészen megvadította a lenti sokadalom meg a nagy zsivajgás. Látta, hogy valamiféle ismeretlen óriás közeledik felé a levegőben, de zavarában nem tudta, merre meneküljön. Ijedtében kimeresztette a szemét, fölborzolta a tollát, csattogtatta a csőrét, és rekedtén rikoltozni kezdett:
- Szúrd le! Szúrd le! - kiáltozta lent a tömeg.
- Bezzeg nem ordítoznátok így, ha ti volnátok a helyemben! - szólt vissza bosszúsan a hős.
Már nem volt messze a bagolytól. Megtorpant, topogott, izgett-mozgott a páncéljában, de mert mégsem akart szégyenben maradni annyi ember szeme láttára, összeszedte magát, és még egy fokkal feljebb hágott.
A bagoly még nála is jobban félt. Még jobban kimeresztette a szemét, és kétségbeesésében még rémültebben elrikkantotta magát: - Uhu!
Ez már a mi bajnokunknak is sok volt! Tetőtől talpig reszketni kezdett, nem volt se holt, se élő, azt sem tudta, hogyan jutott le a létráról.
Ha már ő is így járt, hogy is akadt volna ezután vállalkozó, aki az életét kockáztatni merte volna!
- Ez a szörnyeteg éppen csak ráfújt a város legerősebb emberére, máris semmivé tette! - mondták. - Nincs az a halandó, akivel el ne bánnék! Tanakodni kezdtek, hogyan mentsék meg a várost a végveszedelemtől. Sokáig tanácskoztak, mert úgy látszott, nincs mentség, el kell készülniök a pusztulásra. Akkor azonban a polgármesternek mentő ötlete támadt.
- Én azt javaslom, fizessük meg a város pénztárából a gazdának a csűre árát gabonástul, szalmástul-szénástul, nehogy károsodás érje, aztán gyújtsuk föl ezt az átkozott épületet; ha porig ég, a szörnyeteg is megég benne, és így senkinek sem vész oda az élete érte. Ilyenkor nincs helye a takarékosságnak. Ha fukarkodnánk, csak pórul járnánk!
Egyhangúlag, nagy lelkesedéssel el is fogadták nyomban a javaslatot. A csűrt meggyújtották mind a négy sarkán. Csakhamar lángba borult, és a bagoly nyomorultul benne égett. Így szabadultak meg a szörnyetegtől.
Aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

 

mezokovesd-000-csizmadia.jpg

 

 A CSIZMADIA MESTER

 

Létezett valahol, úgy mondták Erdély közepén, egy falucska. Ebben a falucskában élt egy csizmadia mester, akinek volt egy fia Jankó, de nem akármilyen ám: okos, ügyes, és borzasztóan tanulékony, ráadásul nagyon jóképű. Apja csak egyszer mutatott meg valamit, ő máris elsajátította. Nem csoda, ha túlhaladta apja mesteri munkáját, és mindenki az egész környéken náluk akart csizmát készíteni.

            Az apa dicsekedett is fűnek-fának, hogy ilyen mester, mint a fia, nem is terem minden bokorba. Egy napon gondolkodóba esett. Miért kellene az ő fiának is leragadnia ebben a nagyvilágtól távol eső, ismeretlen helyen, amikor nagyobb uraknak is készíthetne csizmát? Talán még a királynak is. Napokig hányta-vetette az ötlet előnyét, hátrányát, végül úgy döntött, a saját érdekét háttérbe szorítja. fontosabb a fia jövője. Odaintette Jankót.

— Látom, Édesapám, valamin nagyon töri a fejét. Talán nem vagyok eléggé engedelmes?

            Határozottan rázta meg fejét a csizmadia mester. — A jövődön gondolkodtam el. Nem mehet így tovább, világot kell látnod, és megnyerned a gazdagokat is. Na meg feleségnek valót sem árt kinézned.

            Most rémült meg Jankó igazán. — El akar kergetni, Édesapám?

Bár nagyon okos, fogékony volt Jankó, időbe tellett, mire apja megértette vele, mért akarja, hogy világot lásson. Nagy könnyeket hullajtva búcsúzott el szüleitől.

            Amikor egy város határához ért, egy idős embertől megtudta, hogy a király kihirdette: ha létezik olyan csizmadia mester, aki a lányának olyan lovagló csizmát készít, ami nem nyomja a lábát, ahhoz hozzáadja feleségül a lányát, és nekiadja fele királyságát.

— És eddig még nem akadt, egy se?

— Nem bizony, pedig a szomszéd országokból is jöttek szerencsét próbálni.

            Jankó megrántotta a vállát. Na, akkor én sem próbálkozom, gondolta keserűen, amiért kénytelen elszalasztani a nagy lehetőséget. A következő percben arra vágtatott egy aranyhintó, és a hatalmas ablakon megpillanthatta a gyönyörűséges királykisasszonyt. Akkorát dobbant a szíve, hogy majd kiugrott a helyéből. Egy életem, egy halálom, szerencsét próbálok, döntötte el. Ment is rögvest a királyi palotához, és bebocsátást kért a királyhoz.

Félelmetes méltósággal ült trónján a király, aztán, amikor meghallotta, mi járatban van Jankó, és végignézett rajta, reményt vesztve szólt: A külsőd nem sokat ígér, de próbáld meg fiam, és ha sikerül elkészíteni a csizmát, tiéd a lányom, ráadásul fele királyságom.

A csizma elkészült, a királykisasszony örömmel jelentette ki: mintha a lábára öntötték volna, sehol nem nyomja. azt meg be sem merte vallani, hogy a szemrevaló csizmakészítő mester nyomban elnyerte a tetszését. A király is betartotta a szavát, hiszen a lánya boldogsága, mindennél többet ért számára. — Itt a kezem, nem disznóláb — nyújtotta kezét parolára Jankónak.

Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és Jankó szülei is ott volta. Az apja büszkén nézett a fiatal párra. Az isten is egymásnak teremtette őket, ismerte. Talán még mindig élnek, ha meg nem haltak.

 

 

EMBER SEGÍTS MAGADON, AZ ISTEN IS MEGSEGÍT.1353266406_42--1-.gif

      Nem az Óperenciás tengeren, nem is Magyarországon túl, hanem az ország csücskében élt egy család, de nem akármilyen ám! Nagyon régen történt, a legtöbben már el is felejtették. Nem voltak ugyan gazdagok, de az öt hold szántó, három hold legelő eltartotta a családot. Sőt, még eladni is tudtak a termésből.

Ez a család nagy egyetértésben, szeretetben élt, pedig öt gyerek pusztította naponta a kenyeret. Még a burkus kutya, a kandúr macska sem nélkülözte az ételt, és mint afféle háziállatok egész nap ott sertepertéltek a gyerekek körül, hátha leesik még valami. Az apa és az anya boldog mosollyal figyelte a három fiú, két lány serénykedését, amint segítették megművelni a földet, betakarítani a termést. Azt hitték, így lesz időtlen időkig. Nem így történt.

Legénnyé cseperedtek a fiúl, eladó korba a lányok, amikor a sors akaratából két évig egy szikrányi eső sem esett, az elvetett termés nem nőtt ki, szántón a fű elszáradt, és szinte nem volt mit enni a családnak sem. A két ló az egy tehén, meg az öt birka annyira lesoványodtak, hogy kidudorodott hátukon a lapockájuk.

Ez éppen akkor történt, amikor az idősebb lány fejét pártába akarta kötni egy derék legény. Az esküvőről szó sem lehetett. A lány kétségbeesésében a folyónak akart menni, de amikor a szüleire nézett, megesett a szíve rajtuk és elállt a szándékától.

Súlyos gond redőzte az apa homlokát, de semmit nem tudott kitalálni, amivel megmenthetné kicsiny vagyonukat, a családját pedig az éhhaláltól. Összehívta a fiait, bár még fiatalok, ők okosabbak.

— Figyeljetek, gyermekeim… — Mielőtt folytatta, köhintett néhányat. Nagyon nehezére esett a fiai elé tárni a kérését, anélkül, hogy csorbuljon a tekintélye. — Bizonyára ti is észrevettétek, mennyire nehéz helyzetbe kerültünk.

— Úgy van, úgy van — Hangzott egyszerre.

— Gyere ide Palkó fiam! — szólította oda a legidősebb fiát az apa.

            Palkó előre lépett, a lendülettől még a lába is megdobban. — Szolgálára, Édesapám — vágta vigyázban magát.

— Nem csűröm csavarom a helyzetünket, fiam. Mit tanácsolsz, hogy kecmeregjünk ki ebből a kutyaszorítóból?

— Még nem tudok válaszolni, apámuram, kérek három nap gondolkodási időt.

            Nem lehetett nem látni az apa arcán a csalódást, de bólintott. — Rendben, fiam — mondta, és intett a kezével, hogy elmehet. — Most te következel, Janó — nézett reménykedve a középső fiára.

            Janó is, annak rendje-módja szerint, haptákba vágta magát apja előtt, de használható szó nem jött ki a száján. Szégyenkezve, hajtva a fejét, három nap gondolkodási időt kért. Nagyon fájt a szíve, hogy ő is csalódást okozott az apjának.

            Kínjában megvakarta üstökét az apa, és reményvesztetten, lemondó tekintettel intette oda, legkisebb fiát, Istókot — Te is három napot kérsz, mert nincs egy fia ötleted sem? — dörögte indulatosan, és menni akart.

— Várjon, Édesapám! — kérlelte, szerény mosollyal arcán Istók. — Nem kérek három napot, mert már három hete kigondoltam a megoldást.

— Akkor, mért nem álltál elő vele?

— Én akartam, de édesapám, mindig elhajtott. Azt mondta, tele van a feje gonddal…

— Akkor most íziben rukkolj elő az ötleteddel, fiam!

            Felragyogott Istók szeme. — Apámuramnak a kedvenc mondása: „Ember segíts magadon, az isten is megsegít”.

— Így van. És mi következik ebből?

— Itt folyik el a szántónk mellett egy patak, nem gondolt még arra, édesapám, hogy szárazság idején abból öntözzük a földünket?

            Az apa elismeréssel nézet Istókra, büszkeség töltötte el a szívét. — Nézd el nekem fiam az ostobaságomat, de valóban nem jutott eszembe. Ne is vesztegessük az időt, kezdjük a mentést, talán nem késtünk el mindennel.

— Előbb szeretnék mondani valamit, apámuramnak.

— Ki vele, mi nyomja a lelked!

— Csak annyi, ne ítélje el apámuram Palkót és Janót, ők terelték figyelmemet a patakra, csak nem tudnak róla. Ők mondták fürdés közben, milyen jó lenne, ha ez a víz a szántónkra kerülne. Nekem már könnyű volt az öntözést kitalálnom.

— Rendben van fiam, feszül a belsőm a büszkeségtől. Nem csak az eszed van a helyén, hála istennek a szíved is.

            Még azon a napon elkezdődött a nagy munka, inuk szakadtáig dolgozott az egész család. Az esőt ugyan nem pótolhatták, de nem kellett éhezniük, és jutott a háziállatoknak is.

 

 

A mappában található képek előnézete Szerkesztet -képeim

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

High Blood Power - Jingoistic Heart

ASofSweaws,2018.10.07 21:18

Torsion bras de quelqu'un est comment dur votre sang pousse contre les parois de vos arteres lorsque votre coeur determination pompe le sang. Arteres sont les tubes qui transportent perseverent b gerer offre sang loin de votre coeur. Chaque temps votre determination bat, il pompe le sang par vos arteres a la vacances de votre corps.
https://www.cialispascherfr24.com/cialis-quebec/